Fekete István tiszteletére.
Az utolsó vadászat
Esett. Új szagokat hozott a szél. A túlérett szilva lassan erjedő savanykás, szúrós illatába a régen levágott fű rothadó édese összeolvadt a hűvös égi áldással. Mindez rendben volt így. Láztól felhevült testemben erőtlen zörögtek csontjaim, de nem kellett messze mennem a folyton jelen lévő szomjúságom csillapításáért. Elég volt csak kinyújtanom nyakam az előttem csendesen növekvő tócsáig. Nem is kellett több. Nem voltam éhes, hiába hozta Gazda a jobbnál jobb illatú falatokat, csak a végnapjaikat élő, szemtelen csíkosok eszegették utolsó vacsoráikat belőle. Napok óta nem ettem semmit. A lánc – amit azelőtt soha nem ismertem – nehéz súlyával lent tartott kedves ólam jó szagú padlóján. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy nekifeszüljek és kitágítsam nyakörvemet, vagy kirángassam a cölöpöt, amihez kapaszkodott a rozsdás vaskötél. Hova is mehetnék?! Itt vagyok otthon. Itt a családom. Mielőtt szörnnyé váltam, csak ők léteztek nekem. Gazda, a falkavezér, Anya az alfa nőstény, Eszti, a kölykük, és én.
Kispajtás – a gombszemű, mindig mosolygó, tapsifüles – csapzottan, sáros bundájában most is kis szállásom oldalában kucorgott. Kockás fülei rajtam nyugodtak, betakarva reszkető hátamat. Évek óta társam volt. Bármit elmondhattam neki, ő mindig bölcsen meghallgatott. Esztitől kaptam virágszínű szalaggal átkötve, két nyárral ezelőtt. Azt mondta kevesebbet tud már velem lenni napközben, mert messzebbre kell mennie tanulnia, de Kispajtás majd játszik velem, és vigyáz rám helyette is. Bár az illata tényleg mindig velem maradt, de mégsem volt már semmi olyan, mint azelőtt.
Emlékszem a sok-sok együtt töltött, átizgult hajnalra, mikor Gazdával jártuk a nádast. Ő villámló botjával, én az orrommal és fülemmel segítettem a vadászatot. Remek páros voltunk. A sok Tásnak és kisebb szárnyasnak esélye sem volt. Mindig lógott pár tollas hazafelé az övére kötve és a pazar vacsorákból jutott nekem is. Milyen sokszor emlegette csodálatos füleimet, mikor a vadászok kiterítették az udvaron a zsákmányt. Nekünk bizony mindig, legalább eggyel több volt mindenből. Irigykedett is a többi villámló botos, neki meg dagadt a melle a büszkeségtől. Persze nekem is! Úgy jártam-keltem társaim között, mintha én lennék az erdő királynője – mert az is voltam! Talán ezeknek az eredményeknek is köszönhettem, hogy kérőm akadt számtalan. De csak eggyel lett végül egy rövid időre szorosabb a kapcsolatom.
Négy kis drágámat neveltem fel és tanítottam becsülettel. Még most is összeszorul a torkom, ha arra gondolok, mikor elvitték őket. De nem örökre. Néha találkoztam a kis kópékkal távolabbi hajtásokon. Őket a vörös-bundás csirkefogók ellen vetették be a szomszéd faluban, mert a komák nagyon elszemtelenedtek. A kölyköknek azóta is jó soruk van. Egyszer azt hallottam Gazdától, hogy a jó vérvonalam miatt nagyon megbecsülik őket. Mit is akarna szebbet hallani az én anyai szívem!
Egy kicsit sajnálom, hogy hamarosan el kell mennem, mert a szörny tépázza és lassan, de biztosan el fogja pusztítani testemet, elborítja érzéseimet, gondolataimat, ezért veszélyt fogok jelenteni mindenkire, azokra is , akiket szeretek – ezt is Gazdától tudtam meg és azt is, hogy nem én tehetek róla.
Éjszaka volt. Megébredtem a motoszkálásra. Sajnos nem csak én, hanem Eszti is. Mióta új helyre kellett járnia naponta, sokkal fáradtabb volt, de nyugtalanabbul aludt. Az idegen szagot nem éreztem meg, pedig az eső ellenére kellett volna. Haragudtam is az orromra. Az utolsó pillanatban vettem észre a mozgást, hátul a mozgó tapsik ketreceinél – ezt is csak azért, mert a kislány felkapcsolta a kinti villanyt. Akkor még nem voltam láncon. Lassan cserkésztem be, rutinos mozdulatokkal a zsiványt, akinek szeme nagyot villant a hirtelen fényben. Vörös. Ott állt az ól előtt, girhes testére tapadt irhával. Meredten nézett az ajtó irányába, ahol Eszti a zárral babrált. – Azt nem lehet! Ki ne gyere, te lány! – gondoltam rettegve, és elborította a féltés dühe az agyamat. Üvöltve, minden óvatosságot mellőzve, vicsorogva rontottam a betolakodóra. Észre kellett volna vennem a vörös bundás szemében az őrületet, a szájából folyó habos nyálat, de nem tettem. Nem menekült, sőt felém futott. Tudhatta, hogy nem győzhet, de ez nem tántorította el, kereste a halált, amit neki én hoztam el, nekem meg ő.
Gazda a legtisztább szagú vadászruhájában állt most előttem. Még sapkája díszei is ragyogtak. Láncom, halkan toccsant a sárban. Póráz csattant nyakörvemen. A villámló bot frissen olajozott illatát is éreztem, mikor odahajolt hozzám. A család az ablakból figyelt, Eszti integetett, Anya sírt. – Legyőzzük a szörnyet drága Pötyi! Gyere, igazodj utoljára! – monda szaggatott, elhaló hangon.
A sűrű bozótból felvertem egy lusta tollast. Ismerős volt a dörrenés, de az éles fájdalom a lapockám mögött ismeretlen. Megszűnt a lázas remegés. Elmúlt a szörny miatti aggodalom. Könnyű lettem. Úgy szálltam felfelé, mint Hu alkonyatkor, puhán, sebesen az árnyak közt, csak én a fény felé tartottam. A Gazda levette sapkáját és azzal intett búcsút felém.
Lauter Csaba
Velence, 2025 július