Rossz érzése volt. Lehet, hogy a nemrégiben történt események emlékei tépték, szaggatták még fiatal lelkét. Jó néhány nappal ezelőtt egy teljesen megőrült öreg medve kiásta menedéküket. Habzó pofával felprédálta majdnem az egész családját, pedig a falka minden tagja a segítségükre sietett. Az öreg Szürke Szellemet nem tudták megállítani.
Apjával alig tudtak eliszkolni. Voúsah, az apja, a falka második legjobb harcosa volt, mégis súlyos sebeket kapott.
A kölyök napok óta nem evett. Mancsai közül is csak nagy erőfeszítések árán tudta felemelni fejét, a körülette motozó erdő zajaira, hátha Voúsah tért vissza egy nyúllal, vagy egy fiatal őzzel az állkapcsai között. E gondolatra apró nyálcsíkok kezdtek csordogálni gyönge szája szegletéből - nem először napok óta.
- Ez a tied kis Razoú! – rogyott mellé az apja.
Razoú felriadt álmából. Azt sem hallotta mikor jött meg a vadász.
- Ez nagyon kevés kettőnknek apa! - nyüszített a kicsi.
- Mind a tied gyermek! Edd meg! – mordult rá a kan.
- De apa nem gyógyulsz meg, ha otthagyod a húst nekem, kérlek, egyél! – dugta az orrát a kölyök a másikéhoz.
- Nekem már nincs szükségem húsra. Mire megerősödsz, kipattannak a rügyek és lesz elég zsákmány, hogy egyedül is boldogulj. Addig még itt vagyok veled, azután el kell utaznom. Már hívnak a testvéreid és anyukád. Nekik is szükségük van egy vadászra, hiszen tudod, milyen sokan vannak. – morogta, és lenyalogatta Razoú kis pofájáról az evés nyomait és némi könnyet a szeméről.